Arnold Erlanger 1916-ban született a németországi Ichenhausenben, egy első világháborúban szolgáló hentes fiaként. 13 éves korában Arnold egy gyárban talált munkát, mivel szülei már nem engedhették meg maguknak, hogy iskolába járjon. Ezt követően 1935-ben a nácik elfogadták a nürnbergi törvényeket. Húga elvesztette az állását, és a családnak megtiltották társadalmi, sport- vagy kulturális szervezetekkel való kapcsolatot. A kristályéjszakát követően Arnoldot 30 000 további férfival együtt összeterelték és a buchenwaldi koncentrációs táborba küldték. Ezt követően hamarosan szabadon bocsátották, azzal a feltétellel, hogy három hónapon belül elhagyja Németországot. Erlanger elmenekült az országból, és 1939 februárjában elérte Hollandiát, ahol egy gazdaságban és kovácsként dolgozott. 1940 közepére Hollandia elesett a Luftwaffe egy napnyi bombázását követően.
„A szám a karomra van tetoválva, minden táborban egy számot kaptunk – ez jelölte, hogy már nem tekintettek ránk emberi lényként. Csak Auschwitzban tetoválták a karodra. A többi koncentrációs táborban az egyenruhádon vagy egy táblán szerepelt a nyakadban.”
Erlangert hamarosan letartóztatták és különböző koncentrációs táborokban internálták. Az első hely az ommeni munkatábor volt, ahol kénytelen volt szórakoztatni a német tiszteket és elviselni a bántalmazást. A szörnyű út következő állomása Buna-Monowitzba, az auschwitzi altáborba vezetett, ahol a földeken és hegesztőként dolgozott. Később a flossenbürgi koncentrációs táborba küldték, ahol még keményebb munkára kényszerült. Flossenbürgöt 1945 áprilisában szabadították fel. Erlander mellett csak egy társa élte túl a holokauszt borzalmait szülőfalujából. A háború után Erlanger visszatért Hollandiába, ahol feleségül vett egy zsidó nőt, akinek férje életét vesztette a holokausztban. Összesen több mint huszonöt nagynénit és nagybácsit veszített el. Ezt követően Erlanger elhagyta Európát és Ausztráliába költözött, ahol később „Choose Life” címmel emlékiratot ír. Ebben bemutatja a holokauszt idején tapasztaltakat, és leírja, hogy a foglyok élete sok esetben a munkaképességen múlott. Amikor a Buna-Monowitz munkatáborban eltörte a jobb kezét, annak ellenére dolgozott tovább, hogy nem tudta a szerszámokat megtartani.
Forrás: JHC Melbourne
