A koncentrációs tábor egy olyan intézmény volt, amelyet a náci Németországban fejlesztettek ki politikai ellenségek és ellenfelek bebörtönzésére. A táborok gyakran a nagyobb városok külvárosában helyezkedtek el. Ezek a náci rezsim erőszakának és félelemkeltésének jól látható megtestesülései voltak, és a bárminemű ellenszegülés megfélemlítését és elhallgatását szolgálták. A koncentrációs táborokban tartózkodó foglyokat embertelen körülmények között tartották, kínzásnak, éheztetésnek és bizonyos táborokban orvosi kísérleteknek vetették alá őket.
Az első ilyen tábort a bajorországi München melletti Dachauban nyitották meg 1933 márciusában. A rendszer első éveiben a fogvatartottak között kommunisták, szocialisták, szociáldemokraták, Jehova tanúi, homoszexuálisok, bűnözők és mások voltak, akiket a nácik deviánsnak tartottak.
Az 1938. novemberi Kristallnacht pogromot követően becslések szerint 30 000 német és osztrák zsidót gyűjtöttek össze és zártak koncentrációs táborokba. A második világháború kitörése után a német hatóságok kibővítették a koncentrációs táborok hálózatát. Ezek közé a következők tartoztak: kényszermunkatáborok (mint például a németországi *Neuengamme*), amelyek célja a fogvatartottak kizsákmányolása volt az SS haszonszerzése érdekében; átmeneti táborok (mint például a hollandiai *Westerbork*) a zsidók könnyebb deportálásának megkönnyítése érdekében; és megsemmisítő táborok, mint például *Treblinka*, amelynek szinte semmilyen infrastruktúrája nem volt, kizárólag gázkamrákból, SS-szálláshelyekből és a meggyilkoltak személyes tárgyainak válogatására szolgáló létesítményekből állt.
