A Szovjetunió 1941-es német megszállását követően a náci SS Einsatzgruppen, vagyis a mobil kivégzőosztagok megkezdték a zsidók szisztematikus megsemmisítését a Szovjetunió meghódított területein. Ezeket a tömeggyilkosságokat sortűzzel hajtották végre, azonban hamar kiderült, hogy ez a módszer nem hatékony.
Az SS ekkor megállapította, hogy az elgázosítás, amelyet korábban testi és szellemi fogyatékossággal élők megsemmisítésére használtak, hatékonyabb eszköz nagyszámú ember rövid időn belül történő elpusztítására. A Reinhard-hadművelet táboraiban (Treblinka, Bełżec és Sobibór), valamint Chełmno esetében az eutanázia-programban kifejlesztett szén-monoxidot használták. Ezzel szemben Auschwitzban és Majdanekben a kereskedelemben kapható Zyklon–B növényvédőszert használták, miután a szovjet hadifoglyokkal és lengyel foglyokkal végzett kísérletek hatékonynak bizonyultak.
Az elkövetők korabeli beszámolóiból az is kiderül, hogy némelyikük nehezen viselte a megsemmisítő műveleteket, különösen a nők és a gyermekek esetében. Voltak olyan katonák is, akik szándékosan félrelőttek a sortüzekben során, és sokan az alkoholhoz fordultak, hogy megbirkózzanak a helyzettel. Ez szerepet játszhatott az elgázosítás nagyobb mértékű alkalmazásában. Ugyanakkor nincs adat arról, hogy a németeket megbüntették azért, mert nem voltak hajlandók részt venni a megsemmisítési műveletekben.
