Raphäel Lemkin lengyel ügyvéd részben a holokausztra, de
a korábbi esetekre is válaszként hozta létre a népirtás fogalmát, amelynek
egész nemzetek, valamint etnikai és vallási csoportok célzott megsemmisítése. A
holokauszthoz hasonlóan több népirtásra is sor került. Az ügyvédek, történészek
és társadalomtudósok azonban nem mindig értenek egyet abban, hogy a kifejezés
releváns-e az adott helyzetekben, és utalhat-e más
kifejezésekre/meghatározásokra, például az „emberiség ellen elkövetett
bűncselekményre”.
1948 decemberében az ENSZ Közgyűlése elfogadta a népirtás megelőzéséről és
büntetéséről szóló egyezményt, amely a népirtást a nemzetközi jog szerint
bűncselekménynek minősítette. Az egyezmény öt olyan tevékenységet határozott
meg, amelyek külön-külön vagy együttesen népirtást jelenthetnek:
– A csoport tagjainak meggyilkolása;
– Súlyos testi vagy lelki sérülés okozása a csoport tagjainak;
– A csoport olyan életkörülményeinek szándékos előidézése, amelyek
annak teljes vagy részleges fizikai megsemmisülését eredményezik;
– A csoporton belüli születések megakadályozását célzó intézkedések bevezetése;
– A csoport gyermekeinek erőszakos áthelyezése másik csoportba.
A holokauszt óta három eseményt határoztak meg
népirtásnak az illetékes nemzetközi igazságügyi szervek:
A Ruandai Nemzetközi
Törvényszék népirtásnak minősítette tuszi és mérsékelt mértékben a
hutu népesség 1994-es ruandai tömegmészárlását. Az 1994 áprilisa és júliusa
közötti hozzávetőlegesen 100 nap alatt 500 000 és 1 000 000 ruandait, köztük elsöprő
többségben tuszikat ölt meg a hutu milícia (az Interahamwe) tagjai, az
elnöki gárda és a mindennapi civilek, akik elhitték a rádió által sugárzott
propagandát, amely a mészárlást sürgette. A népirtók főként bozótvágó
késekkel és bunkósbotokkal ölték meg áldozataikat, gyakran otthonaikban vagy
templomaikban, ahová menedéket keresve menekültek. Bár Ruandában sokak számára
egyértelmű volt, hogy az erőszak karnyújtásnyira van, a népirtás előrehaladását
három hónapig nem ellenőrizték, miközben a nemzetközi közösség arról vitázott,
hogy az erőszak népirtásnak minősül-e.
Emellett a boszniai szerbek által elkövetett boszniai muszlimok 1995-es
srebrenicai mészárlását a
volt Jugoszlávia Nemzetközi Törvényszéke, valamint a Nemzetközi Bíróság
népirtásnak tekintette.
2018 novemberében az ENSZ által támogatott Kambodzsai
Bíróság Rendkívüli Kamarája kijelentette, hogy a Vörös Khmer, a radikális
kommunista rendszer, amely Kambodzsát 1975 és 1979 között irányította, népirtást követett el az ország vietnami muszlim cham
kisebbségeivel szemben.
Ez nem jelenti azt, hogy a tömeges atrocitások egyéb epizódjai akadémiai
szempontból nem minősülhetnek népirtásnak. Továbbá, azok a bűncselekmények,
amelyek esetleg nem felelnek meg a népirtás jogi definíciójának, és inkább
„emberiség ellen elkövetett bűncselekményeknek” vagy „háborús
bűncselekményeknek” minősülnek, ugyanolyan pusztítóak lehetnek. A
meghatározásokról és az egyes bűncselekmények jellegéről szóló viták fontosak
és szükségesek, azonban nem kerülhet sor olyan vitára, amely megkísérli
rangsorolni az áldozatok szenvedéseit.
Végül, bár a népirtásról szóló egyezmény elfogadása rendkívül jelentős fejlemény volt a nemzetközi jogban, a holokausztnak nem ez volt az egyetlen öröksége. A holokauszt-túlélők által dokumentált trauma fennmaradásának tudatossága mélyítette tudatunkat, hogy az erőszak hatása köztünk maradhat. Ez segített a túlélőknek és másoknak stratégiák kidolgozásában az élet újjáépítésére a borzalmakat követően.
