Ahogy a keleti front 1944 nyarán összeomlott, a nácik a megszállt Lengyelországban létrehozott táborokban elkezdték nyugat és a Birodalom irányába mozgatni a rabokat. Ahogy beköszöntött a tél, több ezer éhező foglyot evakuáltak nyugat felé, többnyire gyalog (néha fedetlen kocsikkal), és semmi mást nem viseltek, mint vékony tábori egyenruhájukat. A német csapatoknak megparancsolták, hogy lőjenek le minden rabot, aki nem tud lépést tartani vagy menekülni próbál. Emellett ezrek haltak meg az éhezés, a kimerültség és a környezeti viszonyok miatt: a télen a hőmérséklet -17 °C alá esett. Ezeket ma már halálmenet néven ismerjük.
A kiürítéseket három okból hajtották végre: annak megakadályozása érdekében, hogy a Vörös Hadsereg felszabadítsa a náci atrocitások szemtanúit (ahogy erre Majdaneken 1944 júliusában sor került); megőrizni a foglyok lehetséges munkaértékét; és abban a meggyőződésben, hogy a zsidó fogvatartottakat túszként vagy alkupozícióként lehet használni a szövetséges hatalmakkal folytatott tárgyalások során.
A halálmenetek beszámolói a holokauszt egyik legszörnyűbb eseményeit mutatják be. A túlélők fárasztó tempóra és állandó brutalitásra emlékeznek vissza. Az Auschwitz egyik, 1945 januárjában bekövetkezett utolsó halálmenetének útvonala nyomon követhető a lengyel falusiak és városiak által megtalált tömegsírok segítségével.
