Amikor a nácik a zsidókat gettókba kényszerítették, a közösség prominens tagjaiból álló tanácsokat hoztak létre, hogy alapvető szociális szolgáltatásokat nyújtsanak a gettó lakói számára, kapcsolatot tartsanak a német hatóságokkal, és gondoskodjanak a náci parancsok és előírások végrehajtásáról.
A nácik idővel megkövetelték a tanácsoknak, amelyeket németül Judenratnak neveztek, a vezetőitől, hogy állítsák össze a deportálandó zsidók listáját. Azokat a Judenrat-vezetőket, akik ezt megtagadták, eltávolították pozíciójukból, ha nem ölték meg őket, és helyükre olyan személyeket helyeztek, akik eleget tettek a németek követeléseinek.
Adam Czerniakow, a varsói gettó Judenratjának vezetője inkább öngyilkosságot követett el 1942. július 22-én, minthogy szerepet játsszon a zsidók összegyűjtésében. A Judenratok más vezetői együttműködtek a németekkel abban a reményben, hogy ezzel legalább a zsidók egy részét megmenthetik a gettóikban: 1942 szeptemberében a łódźi gettó vezetője, Mordechai Chaim Rumkowski arra kérte a gettó lakóit, hogy támogassák őt a gyermekek és idős emberek deportálásában, ezzel „amputálva a végtagokat, hogy megmentsék a testet”.
Számos esetben a Judenratok tagjai együtt dolgoztak a gettókban a zsidó ellenállással és segítették azokat.
A náci koncentrációs táborokban a kápóknak nevezett fogvatartottakat, akik felügyeleti feladatokat kaptak, gyakran brutalitással vádoltak, amit a háború utáni tanúvallomások és emlékiratok bőségesen dokumentáltak. A háború után a Judenratok bizonyos tagjait és a kápókat bíróság elé állították Lengyelországban és másutt, valamint a Németországban, Ausztriában és Olaszországban a kitelepítettek táborainak bíróságai előtt kellett állniuk. Számos kápót is vád alá helyeztek és bíróság elé állították Izraelben.
