Az antiszemitizmus bizonyos formája minden európai országban létezett. A nácik antiszemitizmus-változata azonban a zsidóellenes gondolatok három alapvető csoportját egyesítette: a hagyományos keresztény antiszemitizmust; a zsidó emancipációval és társadalmi integrációval szembeni gazdasági és nemzeti ellenállást; és a faji antiszemitizmus, amely a „vérrel” kapcsolatos elképzelésen alapszik. Ezeknek a meggyőződéseknek a fennmaradása részben hozzájárult az 1944-es német megszállás előtti magyarországi zsidóellenes törvények bevezetéséhez, a háború előtti lengyel kormányok antiszemita politikájához, valamint a nyugat-európai bürokrácia deportáláshoz vezető azonosítási és koncentrálási hajlandóságához.
A keresztény tanítás évszázadok óta „Krisztus gyilkosaként” ábrázolta a zsidókat, akik nem voltak hajlandók meghallgatni az evangélium „igazságát”. A zsidókat eltiltották a közhivataltól, valamint támadásokra és gyilkosságokra került sor. A pogromok gyakoriak voltak, különösen húsvétkor, amikor a keresztre feszítés története (és a nagyböjtöt követő ismételt alkoholfogyasztás) gyakran vezetett zavargásokhoz. A protestantizmus a reformáció során tovább vitte a zsidók gyűlöletét: Luther Márton a zsidók „vaksága és tomboló szíve” ellen tiltakozott.
Húsvét és a pészah gyakori egybeesése a zsidókat könnyen azonosíthatóvá tette: az évszázadok során megjelent a vérvád, amely azt állította, hogy a zsidók elrabolták a keresztény gyermekeket, és vérükből maceszt készítettek.
Az 1190-es York-i zavargásokhoz hasonló zsidóellenes erőszakos események a keresztes háborúk idején jellemzőek voltak. 1290-ben I. Eduárd angol király minden zsidót kiűzött Angliából: csak a 17. században tértek vissza. Sok más ország követte példáját az elkövetkező évszázadokban. A keresztény antiszemitizmus széles körben elterjedt volt Kelet-Európa városaiban és falvaiban, amelyeket 1939–41-ben megszálltak a nácik, különösen a 19. századi Orosz Birodalomban.
A felvilágosodás során a zsidóellenes gyűlölet új formája jelent meg. A középkori Európában élő zsidókat bizonyos olyan területekre kényszerítették, ezeket gettóknak nevezték. Amikor a vallási meggyőződés helyébe az egyetemes emberiségről és jogokról szóló hiedelmek léptek, számos zsidó közösséget kiengedtek a gettókból, és elkezdtek a nem zsidó lakossággal együtt élni és dolgozni. A zsidóság irodalmi kultúrája és a zsidók bizonyos foglalkozásokba, például kölcsönök nyújtásába való kényszerítésének módjai együttesen a zsidókat rendkívül jól felszerelték a modern korban való boldoguláshoz, és ez ellenérzést váltott ki. A zsidók folyamatos asszimilációs vonakodásával együtt a nacionalizmus korszaka gyanakodva tekintett sikerükre és transznacionális identitásukra. Mivel a zsidók sok nyugat-európai országban szavazati joggal szereztek politikai befolyást, ez félelemhez és gyűlölethez vezetett.
A 19. században a zsidógyűlölet mindkét meglévő áramlata a biológiai „faji” különbségről és a szociáldarwinizmus eszméjéről elterjedt hiedelmekkel ötvöződött – abban a hitben, hogy csak erős és tiszta nemzetek maradnak fenn, és hogy az „alkalmatlanok” sterilizálása, sőt meggyilkolása is megfelelő mód a cél elérése érdekében. A modern antiszemitizmus úgy tekintett a zsidókra, mint akiknek külföldi és erősen megkérdőjelezhető lojalitása van nemzetállamaikkal szemben.
Az első világháború előtti bécsi polgármester, Karl Lueger az antiszemitizmus ilyen típusú híve volt, és szinte biztosan befolyásolta a fiatal Adolf Hitler Bécsben töltött ideje alatt.
A náci antiszemitizmus, amelyet Hitler a Mein Kampf-ban kifejtett, és a Harmadik Birodalom propagandája mindezekre az elemekre támaszkodott. A holokausztot Európa-szerte olyan személyek hajtották végre, akiket ezek a hiedelmek egy része vagy egésze befolyásolt.
