Amint a náci Németország zsidóüldözése és -elnyomása fokozódott a második világháború kezdeti éveiben Németországban és a nácik által megszállt Európában, a zsidók gettókban való bebörtönzésének és az azt követő koncentrációs táborokba történő deportálásának részleteit a nemzetközi zsidó szervezetek és a megszállt országok száműzetésben lévő kormányai mind a szövetséges hatalmak kormányainak, mind a média rendelkezésére bocsátották. Bár ezek a jelentések nem mindig voltak teljesen pontosak, a széles körű üldözés általános képe világos volt.
A New York Times már 1939. december 7-én kiemelten bemutatta a Zsidó Világkongresszus végrehajtó bizottságának nyilvános tiltakozását az ellen, hogy a lengyel zsidókat egy „rezervátumba” zárták a lengyelországi Lublin körzetben, ahol éhezésnek és embertelen bánásmódnak voltak kitéve.
Két évvel később, 1942. június 30-án ugyanebben a lapban megjelent egy cikk „1 000 000 zsidót gyilkoltak meg a nácik” címmel, amelyben a Zsidó Világkongresszus információkat közölt a londoni száműzött lengyel kormánytól, miszerint a nácik Kelet-Európában „hatalmas zsidó mészárszékeket” hoztak létre.
Hasonló cikkek jelentek meg a brit sajtóban: 1942 júniusában a Daily Telegraph közzétett egy cikket, amely az európai zsidóság sorsát „a világtörténelem legnagyobb mészárlásaként” írja le, habár ez a hatoldalas lap ötödik oldalára került.
1942 augusztusában az Egyesült Államok Külügyminisztériuma és a Brit Külügyminisztérium egy táviratból értesült, amelyet Gerhart M. Riegner, a Zsidó Világkongresszus genfi képviselője küldött. Ez ismertette a német kormány tervét, miszerint „a németek által elfoglalt vagy ellenőrzött országokban lévő összes zsidót a keleti deportálást és a koncentrációt követően” „ki kell irtani, hogy egyszer és mindenkorra megoldják az európai zsidókérdést.”
